A személy központi célja
A személy központi célja vagy hajtóreje láthatólag a túlélés illetve a túlélésre való törekvés vagy öszpontosítás.
És ahogy ez a túlélés külső erők hatására korlátozódik illetve sérül, vagy a más személyek vagy csoportok céljaival keveredik, akik az egyénre rákényszerítik a saját akaratukat, úgy ez a túlélés bizonyos fokig
megzavarodik és összekavarodik.
Az egyén az individuális szinten alapvetően túl kell, hogy éljen. Ide tartozik a test közvetlen, lehető legoptimálisabb karbantartása, minden alapvető fizikális szükséglet. De az egyén túlélése nem csak az individuális szintre korlátozódik.
Az utódnemzés is a túlélési késztetésből ered, az ember testeket reprodukál és teremti meg a következő generáció számára amely végül is saját maga, a szükséges életfeltételeket.
Mivel testekre van szükség, a párkapcsolatnak szintén a túléléshez van köze. Egy Freud nevű karakter teljesen tévesen, de mindenféle eltévelyedést kizárólag ennek a késztetésnek a mentén vezetett le.
Ezután eljutunk a csoportaktivitásokhoz. A csoportaktivitások ugyanúgy a túlélés érdekében történnek, akkor is ha alig léteznek olyan csoportaktivitások amelyek tényleg egyértelműen a túlélés különböző formáit szolgálják. Egy Marx nevű karakter hozakodott elő anno egy olyan elmélettel amely szerint az egyetlen fontos dolog a csoportdinamika, mivel a nemzetek egyesegyedül e hajtóerő mentén működnek. Ebben a filozófiában az indivíduumnak illeve az egyénnek nincs jelentősége, a családot pedig az állam egyszerűen bekebelezi és átveszi. Az állam annektálja az embert úgymond. A posztmodernben is kezdenek előtérbe kerülni rendkívül hasonló filozófiák.
Itt eljutunk a civilizációs szintre. Az ember kifejezett késztetése ezen a szinten is túlélni. Az ateista állam tagad mindennemű spiritualitást. Az ateista államnak nem célja az indivíduum tudatosítása, nem célja, hogy az egyén maga gondolkozzon. Az ateista állam nem ismeri illetve megtagadja megtagadja a lényt magát, tagadja az öndeterminált tudatos állapotot és természetesen tagadja egy legfelsőbb lény létét, mivel a legfelsőbb lény helyébe maga az ateista az állam lép.
A posztmodern szerint, amely velejéig ateista az embernek kizárólag fajként kell túlélnie. A posztmodern elit istenemberei (tudjuk kikről van szó) akik bármilyen színben is tűnnek fel de szintén komplett ateisták illetve transz- vagy poszthumanisták akik nem tartják magukat szellemi lénynek, nos ők akik a marsra akarnak utazni és azt mondják, hogy az emberi fajnak ideje kirajzani a kozmoszba, vagy éppen az anyagi sík nano részecskéit kutatják, nos ezeknek az istenembereknek nincs semmiféle válaszuk semmire. Esetleg felkészülnek egy apokaliptikus világvégére és azt hiszik, hogy el tudják barikádozni magukat egy szigeten. Innen is látjuk, hogy mi az ő igazi felfogásuk és, hogy az életbe vagy a gondvislésbe vetett hitük pontosan nulla.
Az ateista illetve a materialista szerint a legfontosabb dolog az univerzumban az anyag. Megnézhetem? Érezhetem? Megmérhetem? Megehetem? Akkor az létezik.
Az ateista úgy gondolja, hogy az ember a sárból jött és valahogy egy szép napon megelevenedett. Ezeket a materialista karaktereket gyakran találjuk tudományos laboratóriumokban. Ők készítették az atombombát is. Nemrégen láttunk egy mozifilmet egy ilyen karakter munkájáról.
Az ember egy további késztetése, hogy élővilágként éljen túl. Hogy minden más élet is túléljen. Ezért állítunk fel madármenedéket és fogadunk be sérült állatokat. Ezért nem bántjuk az állatokat amelyek nem bántanak minket.
Az ember, aki egy szellemi lény, egy még magasabb késztetése, hogy szellemi lényként éljen túl. És nem csak magában hanem a többi szellemi lénnyel együtt.
Mindezen felül az emberek Istenről is beszélnek, Isten végett harcolnak és meghalnak miatta. Minden vasárnap reggel elmennek a templomba, hogy kifejezzék a legfelsőbb lénybe vetett hitüket és meggyónják a bűneiket.
Isten is egyfajta túlélés. Egy elsődleges mozgató, aki mozdulatlan. És akárhányszor merül is fel az univerzum eredetének a problémája fel kell tételeznünk egy legfelsőbb Teremtőt, különben nem tudunk választ adni semmire sem.
A posztmodernben viszont nem is beszélünk minderről. A posztmodern tele van tabukkal és a kérdéseket blöffel és látvánnyal fedi el.
Tehát az egyén túlélésre való késztetése mindezen dolgok mentén zajlik. Az egyén nem csak mint indivíduum szeretne túlélni, hanem mint család, mint csoportosulás, mint generáció. Szeretné, hogy túlélje a természet, a növényvilág és az élőlények is. Nyilván az embernek mint fajnak IS túl kell élnie de nem CSAK mint fajnak, hanem ahogy mondtam az ember mint szellemi lény, magáért az életért IS túl kell, hogy éljen, azért az életért amely ő maga. Az ember mint szellemi lény késztetése, hogy életként éljen túl.
És ez az életként való egyszerre individuális és csoportos túlélés az esszenciája annak a felismerésnek, hogy arra kell ösztönöznünk mindenkit akit tudunk, hogy meglássa az embertársában a személyt. A szellemi lényt.
Ez az az alapvető felismerés amely mentén el lehet indulni.