Hangyák és varjak

Szerző: @vicasz

A hangyakolónia már három hete szorgosabb üzemmódba kapcsolt. A királynő a melegebb idő beköszöntével ismét peterakásba fogott, és már ki is keltek a lárvák, akiket a dolgozóknak még jó sokáig táplálniuk kellett. Kitavaszodott, és a város méretéhez képest nagynak számító park odavonzotta a közeli lakótelepen élő embereket és kisállataikat.

Ennek köszönhetően vége volt a hangyák tél végi szűkösebb napjainak, amikor már a legelőrelátóbb kolónia raktárai is kifogyóban voltak. Megint jött a dőzsölés, nem csak pár szem morzsa. Eldobott szendvicspapírokra ragadt paradicsomszósz, majonéz, uborkaszeletek, krumplidarabok, apró gyerekkézből szinte fogyasztás nélkül kieső tölcséres fagyi olvadó tócsái, gondoskodni vágyó öregasszonyok által a kukák mellé helyezett csirkecsontok, ragacsos cupákokkal. Nem győzték összegyűjteni. Persze csak amennyit a parkban gengszterkedő városi varjak hagytak belőle. Pár nappal később furcsa módon megfogyatkoztak az ételmaradékok. A varjak is már csak az általuk korábban kifosztott kukákban kotorásztak, nem lett új szemét. De azért mindig találtak ennivalót: voltak hernyók, bogarak. A park kongott az ürességtől. Nem volt kutyaugatás, gyerekek vidám visongása. Pedig ezt látszólag semmi sem indokolta, ugyanúgy tűzött a nap, zöldellettek a fák, csicseregtek a madarak.

Szokványos tavaszi napnak tűnt az a hétfő. Vagy kedd…? Egyszer csak szokatlanul elnyújtott, mély tónusú, de éles hang búgott fel a semmiből. A légvédelmi sziréna zaja nem akart megszűnni, körbefutott a parkon, azután az egész környéken. Kis idő elteltével a varjak kezdték megszokni, olyan egyenletes hangon üvöltött. Aztán abbamaradt. A varjak visszaszálltak fészkükre, de nyugtalanul tekintgettek körbe, egyet-egyet károgva a vészjóslóan süket csöndbe. Pár perc múlva robbanás rázta meg a környéket. A ropogásszerű hangok megismétlődtek, lángoló golyók hulltak le az égből, fémrepeszek röpködtek mindenfelé. A park egyik fájára rázuhant egy óriási betondarab. A fa lassú mozdulattal dőlt oldalra. A varjak tanácstalanul köröztek a földön heverő tojások felett; majd riadtan kárálva repkedtek szerteszét a levegőből hulló törmelékek elől.

A hangyakolónia lakói a boly közvetlen közelében szokatlan hőséget éreztek. Nem az a fajta finom meleg volt, ami a tavasz beköszöntével érezhető, ami átmelegíti a hangyavárat, és aminek a fénye csillámokra szóródik, ahogy átbújik a bejárónyílásokon. Ez egyre fokozódó forróság volt, ami kezdett elviselhetetlenné válni. A dolgozók gyors intézkedésbe kezdtek, a csapat egyik része a hiperérzékeny petéket szállította át a boly kevésbé hevült részébe, a többiek pedig a nagyobb lárvákat és bábokat hurcolták oda. Lassan ez se jelentett megoldást, a tűz a kiszáradt füvön továbbterjedt, és már a hangyaboly oldalát nyaldosta.

Egy öklömnyi fémdarab zuhant a hangyabolyra, pont a közepébe. A hangyák összezavarodva futkostak mindenfelé. Aztán eleredt az eső, ez megmentette a hangyavárat a teljes pusztulástól. Az eső a füstöt, a mindenfelé szálló hamut és pernyét is elmosta. A füvet beton- és fémtörmelékek fedték kisebb-nagyobb halmokban. Másnap a hangyaboly épen maradt részén újra hadrendbe álltak a dolgozók, a bent rekedt víznek lefolyókat ástak a földben. Több napba is beletellett, míg teljesen helyreállították a hangyavárat. A kolónia létszáma a felére csökkent. Pár hét múlva a bábokból kikeltek az új hangyák, köztük azok a szárnyas példányok, akikből új királynők lesznek, és akik a következő generáció túlélését biztosítják. A varjak egy pár még napig siratták a tojásaikat.

Aztán újból nekiláttak a fészeképítésnek és a tojásrakásnak. Néha eltöprengtek, hogy mi történhetett azon a különös, szörnyű napon. Aztán tovább tették a dolgukat. A hangyák petéket raktak, eleséget kerestek a lárváknak, takarították a hangyabolyt, aminek a közepében a vasdarab éktelenkedett. A varjak is felnevelték fiókáikat, az ősz beálltával azonban úgy gondolták, hogy inkább továbbállnak, mert a kukákban valami miatt azóta sem termett több ennivaló…