Kamaszlányok

Szerző: @vicasz

Ma egyszerre két új lány is jött a 8.a-ba, akik nem ismerték egymást. Anna magas, vékony, hosszú hajú, Mari kicsit alacsonyabb, haját balerinakontyba tűzte.

Kit hívnak manapság Marinak?! Ez olyan öreges név, anyámat hívják így). Mari álmodozó volt, rajzolgatott, dudorászott magában. Nem foglalkozott a háta mögött sutyorgó lányokkal, bár látszott rajta, hogy érzi: különcnek tartják. Anna, a nyurga lány beállt a szünetben focizni a fiúkkal. Már első nap kivívott némi tiszteletet emiatt. Persze csak a fiúk között, a lányok helyből utálták érte, az ő fényüket halványította a vagány amazon.

Én mindkettőt irigyeltem kicsit, mert láttam rajtuk, hogy nem alkusznak meg. Bezzeg én mindig inkább csöndben vagyok, hogy ne vívjam ki senki haragját. Emiatt nem is nagyon van saját hangom, inkább csak sodródom az árral. Talán tanulhatnék ettől a két öntörvényű lánytól, akik nem hasonlítanak semmiben, csak abban, hogy a maguk útját járják.Kedden a szünetekben a két új lány összebarátkozott. Én is odacsapódtam hozzájuk.

Elkezdtünk mindenféle dalokat énekelni egymásnak. Anna halandzsa-spanyol nyelven ezt dúdolta: „Desz-pá-szító, tárárárá deszpászító” – de mindenféle szégyenérzet nélkül! Micsoda jó fej csaj! Marival könnyedén átvettük a dallamot, és az udvaron már a táncot is megtanultuk Annától. Magunkról megfeledkezve riszáltunk, Anna kézzel-lábbal hadonászott, azt mondta, ez egy „Tiktok-trend” vagy mi.

Mari az Csókkirályt énekelte el a Hungáriától.

– Jé, anyámnak is pont ez a kedvenc száma

– mondtam.

Utána megtanította hogyan kell tvisztelni rá. Anna hümmögött:

– Hát nekem a nagymamám hallgat Hungáriát, de ez a szám „nagyon adja”.

Legvégül én énekeltem és táncoltam el az aktuális slágert: a Lambadát. Pont a tánchoz megfelelő rikító rózsaszín fodros szoknyában voltam, és pálmafás pólóban. Nyakamban és fülemben icipici neonszínű műanyag cumik. Anna idegenkedve nézte.

– Mit nézel? Ez most oltári menő!

– világosítottam fel.

Mindketten furcsa szavakat használtak. Anna ilyeneket, hogy nagyon „crushol” egy fiút. Kiderült, hogy csak „bele van esve, mint maci a málnásba”. Mari meg ezt nem értette, azt mondja, hogy a lányoknak „udvarlójuk”, meg „gavallérjuk” van. Anna azt mesélte, hogy „offolt” egy fiút, szerintem csak „lekoptatta”, Mari szerint viszont „kosarat adott neki”. Anna azt mondja, hogy osztálytársam, Tomi „pacek” az új Puma cipőjében, Mari szerint nagyon „jasszos”. Szerintem egyszerűen csak „világi jó fazon”. Anna felvetette, hogy sulin kívül is „gangelhetnénk” együtt, kiderült, hogy úgy érti, „lóghatnánk erre-arra”, Mari egyetértőleg bólogatott, hogy „röffenjünk majd össze”.

Este Anyunak meséltem a két új osztálytársamról:

– … és képzeld, egyiküket pont Marinak hívják, mint téged, és a kedvenc száma tudod mi? A Csókkirály! Mit szólsz? Nézd: megtanított tvisztelni.

– Ó, én gimiben én voltam a tviszt-királynő, nézd csak!

– mondta, majd bemutatta hogyan kell „cigicsikket taposni” és közben riszálni. Meghökkenve néztem mennyire hasonlóan táncolt Marihoz.

– Egyszer találkoznotok kéne

– jegyeztem meg elgondolkodva.

Az okostelefonom szelíd, de kitartó ébresztője elszakította a beszélgetésünk fonalát, és visszarázott a hajnali valóságba. Elkezdte nyomni a szívemet valami nagyon erős hiányérzet, és könnyek szöktek a szemembe. Miután Anyuval álmodok, mindig valami boldogsággal vegyes mély szomorúság tölt el. Kimentem megfőzni a kávémat. Anna lányom is kicsoszogott a mamuszában a motoszkálásomra.

– Képzeld Anya, olyan furcsát álmodtam. Új iskolába mentem, ahol senkinek nem volt mobiltelefonja. Egyszerre mentünk oda egy másik új lánnyal, és összebarátkoztunk egy harmadikkal, aki már oda járt régóta. Olyan volt, mintha mi hárman már ezer éve ismernénk egymást.

– Tudom

– bólintottam.

Belenéztünk egymás szemébe, és könnyeink közt mintha megpillantottuk volna a fájóan hiányzó szeretett személyt. Megöleltük egymást. A hátamat valaki vigasztalóan megsimogatta. Csak a hajnali szellőtől megmozduló függöny volt az…